|
Végső búcsú - szeretettel |
|
|
|
Hogyan veszítheti el a halál ijesztő jellegét?
Végső búcsú – szeretettel
A haldokolástól a legtöbb ember fél. Többen, mint amennyien magától a haláltól. A halálkutatók azt tanácsolják, készüljünk fel erre az életszakaszra is, és engedjük érvényesülni elnyomott érzéseinket. Cikkünkből kiderül, milyen a szeretetteljes halálba kísérés.
A nyugati társadalom évtizedeken át „láthatatlanná” tette a haldoklást és a halált. Mindez többé nem tartozott egy nagycsalád természetes életciklusai közé, hanem rejtetté és tabu témává vált. A legtöbb ember számára a kórház lett a halál színhelye, ahol az esemény a mások számára láthatatlanul játszódhatott le.
A társadalom csak az utóbbi időben lett újra kész arra, hogy felfedezze
az élet végéről összegyűjtött emberi tudást és bölcsességet. A
legtöbbünk számára az a bizonytalanság a nyomasztó, amely a halálhoz
kapcsolódik. Feltesszük a kérdést, milyen lesz az oda vezető út, és mi
történik utána?
Az élet és a halál nem választható el egymástól, az emberi lét részei.
Az a tudat ugyanis, hogy mindannyiunknak meg kell halnunk, adja az
emberi élet minőségét. Az élet értelmének keresésében is fontos
szerepet játszik az a korlát, amelyet a halál léte jelent.
A legtöbb ember átéli valaki másnak a halálát, mielőtt ő maga meghalna,
valószínűleg egy hozzá közel álló másik ember halálát is. A félelem
csak egyike annak a sok nyomasztó érzésnek, amelyet egy szeretett ember
elvesztése felvet. Ilyenkor az elkerülhetetlen elfogadása veszi át a
hárítást. Mégis, mindez nem teszi könnyebbé a haldokló elkísérését.
Hiszen mi itt maradunk. A búcsúzáshoz hozzá tartozik a fájdalom, az
üresség, a tehetetlenség, a harag, a kimerültség, a sokk, a
kétségbeesés, a nyugtalanság, a magány, de ugyanilyenmódon a hála, a
megkönnyebbülés, a megszabadulás, a szeretet. Ha ezeknek az érzéseknek
helyet adunk, akkor a meghatározhatatlan, bénító félelem is veszít a
hatalmából felettünk.
Az embernek a halálhoz és a haldokláshoz való viszonya tehát
ellentmondásos és feszültségekkel terhelt. Ahogyan nem élünk
tökéletesen, úgy meghalni sem halunk meg tökéletesen. És nem mindig
vagyunk képesek a tökéletes kísérők vagy rokonok lenni. Ami elméletben
megoldhatónak tűnik, az a gyakorlatban teljesen másképp néz ki. Mivel
nagy lelki nyomást jelent, ha túl magas elvárásokat támasztunk saját
magunkkal szemben, tanácsos lehet olya emberekkel beszélni, akik a
mindennapi gyakorlatban szereztek ilyen irányú tapasztalatokat.
Gyorsan legyen vége
„Ha már meg kell halni, akkor gyorsan.” Ezt a mondatot gyakran hallani
manapság, nem véletlenül, hiszen a haldoklás mai körülményeire
vonatkozik. A hosszú haldoklástól általában jobban félünk, mint magától
a haláltól. Az embertelen kórházi körülmények, az attól való félelem,
hogy éveken át ápolásra szoruljunk, senki számára nem vonzó. A legtöbb
ember ezenkívül arra is vágyik, hogy a haldoklás folyamatát ne élje át
tudatosan, hanem álmában vagy öntudatlan állapotban menjen el. Ezért
van igény a diszkrét, gyors, fájdalom- és szenvedésmentes
halálprogramra. Hogy az egy másodperc alatti halál milyen sokkot
válthat ki a rokonokból, arra kevésbé gondolunk. A gyászolóknak
ilyenkor egyedül kell végigjárniuk a búcsú útját, és megbirkózni azzal
a teherrel, hogy a kapcsolatban sok minden megoldatlan maradt. Ez
vonatkozik minden hirtelen halálra, így a balesetekre is. A halál
minden formájában fenyegetést jelent az ember számára, mivel a modern
orvoslás minden fegyvere ellenére is teljesen kiszolgáltatottan állunk
vele szemben.
A modern orvostudomány egyfelől hozzájárul ahhoz, hogy a haldokló
életét elviselhetőbbé tegye, másfelől ezt a fájdalmas fázist nemritkán
fölöslegesen meghosszabbítja. A természetellenesen hosszú haldoklási
folyamat, amely megakadályozza a halálos beteget abban a nehéz
feladatban, hogy elengedje az életét, a hozzátartozók számára különösen
megterhelő lehet. Az érintett számára pedig órákon át tartó magányosság
lehet az eredmény, amikor élete utolsó szakaszát a teljes
elhagyatottság állapotában tölti.
A szakemberek szerint a probléma abban áll, hogy a halál átcsúszott az
orvostudomány területére, amelynek célja végső soron éppen a halál
elleni küzdelem. Szerintük ez a fajta hozzáállás a két világháborút
követően alakult ki, amikor a társadalomnak a sok halál után elege lett
a dologból.
Veszítse el a halál félelmes voltát
Társadalmunk számára megkerülhetetlennek látszik a halállal és a
haldoklással, a haldoklók kísérésével és a saját halandósággal való
szembenézés. Csak ily módon szabadulhatunk meg a mélyen bennünk rögzülő
szorongásoktól, és válhat a halál újra értelmessé és etikussá.
* Elsőként a haldoklót meg kell szabadítani a magánytól való félelemtől
és az elviselhetetlen fájdalomtól. Ez azt jelenti, hogy teljesen új
külső körülmények megteremtésére van szükség. Ez sok esetben nagyon
megterhelő lehet, és ezért segítségre van szükség hozzá. A haldoklót
ugyanis nem szabad magára hagyni, hacsak ő maga nem kéri ezt. Az
elhagyatottságtól való félelmet már jóval a haldoklás előtt meg lehet
próbálni kiváltani, például ha az illető maga szabja meg saját végső
útját, mondjuk beköltözve egy idősek otthonába.
* Az érintettel közösen kell meghatározni a halál utáni tennivalókat.
Annak elrendezése, mi történjen a tárgyaival, az állataival,
megnyugtató lehet a haldokló számára, és kísérőjének is vigaszt nyújt.
Kiderül, az illető számára mi az igazán fontos.
* Hasznos, ha a haldoklóval megbeszélik, milyen legyen a gyászünnepség,
kit hívjanak meg, milyen zenét játsszanak. Így nem lesz az az érzése,
hogy csak úgy beteszik a föld alá, megmarad a kapcsolat érzése. Aki az
utolsó fázisban minden előkészületet megtett a halálra, az várakozó
fázisba juthat, amikor nemcsak ő, hanem a hozzátartozói is
megnyugszanak és a félelem lassan alábbhagy.
Mi jön a halál után?
A halál végleges elválást jelent: testi elválást mindentől és
mindenkitől, ami és aki fontos volt számunkra. A szellem elválását a
testtől, az elválást azoktól, akikkel meghitt kapcsolatban álltunk. A
kozmikus történésben való kételkedés, a nagy egészhez való visszatérés
gondolatának hiánya manapság tovább növeli az attól való félelmet, hogy
belezuhanunk a semmibe.
Végső soron minden ember magában hordja önnön spiritualitását. Aki
érdeklődést mutat a haldokló istenképe iránt, az megtalálhatja a
kulcsot ehhez a specifikus félelemhez. Az élet elementáris dolgai
emberi közreműködés nélkül, csak úgy megtörténnek. Jó annak, aki
megtalálja ehhez az ősi bizalomhoz vezető utat.
Segítsük a haldoklót a nyomok megtalálásához
Az elkerülhetetlen elviseléséhez hozzá lehet járulni, ahogyan az élet minden más, fontos lépésére közösen készülhet fel.
* Talán támaszra van szüksége a haldoklónak ahhoz, hogy búcsút vegyen
az emberektől, állatoktól, tárgyaktól vagy helyektől. Közösen össze
lehet gyűjteni azokat a nyomokat, amelyeket a haldokló hagyott maga
után, hogy a visszamaradók úgy érezhessék, mégsem tűnt el teljesen.
* A haldokló élő mindaddig, amíg meg nem hal. Csak fokozatosan
elveszíti az életerejét. Próbáljuk meg kitalálni, mi tesz jót a
haldoklónak. Ezek egészen apró dolgok is lehetnek, például ha az ágyát
a fény felé fordítjuk vagy eltávolítjuk a túl erős illatú virágokat,
vagy a kedvenc zenéjét játsszuk neki.
* A szakemberek szerint az érzékszervek közül a hallás mondja fel a
legutoljára a szolgálatot. Mindenképpen ügyeljünk rá, mit mondunk a
haldokló füle hallatára, és hogyan viselkedünk. Ugyanígy a hallás a
hozzá vezető utat is jelentheti, könnyű dallamok, dalok erősíthetik az
otthon érzését.
* Ha az illető képes beszélgetni, vegyük vele végig élete legszebb
emlékeit. Segítsük hozzá, hogy pozitív egyenleget vonhasson az
életéből. Ne vitatkozzunk vele, hagyjuk rá, hogy az érzelmeiről
beszéljen.
* A vigasznak többféle arca lehet. Ha úgy látjuk, a haldokló igényli,
ne vonjuk meg tőle az érintést. Fogjuk meg a kezét, öleljük át,
simogassuk meg a haját, az arcát – egyszerűen legyünk mellette.
Megtartani és mégis elengedni
Ezekben az egzisztenciálisan nehéz időkben sok mindent meg kell
tanulni: például az újszülött szemével nézni a haldoklóra. Az ilyenkor
szükséges képességek sajnos nem tartoznak többé társadalmunk
nemzedékről nemzedékre továbbadott hagyományai közé.
* A haldoklás ugyanolyan intim dolog, mint a szex. Sok haldokló a
zavartalan pillanatra vár, erre nem szabad frusztrációval reagálni. A
hozzátartozóknak nem könnyű az illetőt egyszerre megtartani és
elengedni. Ilyenkor elkerülhetetlenné válik, hogy búcsút mondjunk saját
félelmeinknek, és elfogadni, hogy nem mi állunk a középpontban. Fogjunk
vissza a saját személyiségünkből, és próbáljunk együtt érezni a
kilátástalansággal küzdő haldoklóval. Ehhez ugyanúgy kérhetünk
segítséget hospice-szolgálatoktól, mint ahhoz, hogyan birkózzunk meg a
saját gyászunkkal.
* El kell búcsúznunk attól a lehetőségtől is, hogy közös jövőnk legyen
a szeretett személlyel. Itt is az egyensúly megteremtésére kell
törekednünk. Tegyük fel a kérdéseket: mit éltünk át együtt? Mi volt a
legértékesebb a kapcsolatunkban? Mi volt elviselhetetlen? Mi fölött
kell napirendre térnünk? Válaszoljunk ezekre a kérdésekre, és találjuk
meg a közös pontot. Búcsút venni annyit jelent, mint békét kötni a
haldoklóval, és megtalálni önnön lelki békénket is.
Gyászszemináriumok és önsegítő csoportok
Egy mondás szerint a gyász annak az érmének az egyik oldala, amelyiknek
a másik oldalát szeretetnek hívják. A gyászcsoport sokat segíthet a
nehéz időkben, amikor elveszítünk egy szeretett embert. Ez olyan
nehezen feldolgozható élmény, amely könnyen a magány és a kétségbeesés
mélyére taszítja a hátramaradottakat, olyan érzésekbe, amelyeket
korábban nem ismertek.
Hasonló önsegítő csoportok és szemináriumok online verzióban is
léteznek. De tanácsot kérhetünk pszichológustól, paptól vagy orvostól
is, hol találunk ilyen jellegű támaszra a közelben. Ezek lehetnek csak
átmenetileg működők, hiszen egy idő után a gyász enyhül. Mások azonban
folyamatosan működő intézmények, amelyekhez bárki fordulhat
segítségért. Bizonyos formáik egy-egy speciális élethelyzetben
nyújtanak támaszt, például a szülőknek gyerekük elveszítését követően.
Mások olyanokkal foglalkoznak, akiken erőt vesz a bűntudat vagy a sokk,
ha például egy közeli hozzátartozójuk öngyilkos lett. Ilyenkor tanácsos
olyan csoportokat keresni, akik kimondottan az adott problémával
foglalkoznak.
A halálos ágy mellett
A hospice-szolgálatok szoktak halálba kísérési tanfolyamokat szervezni,
amelyeken bárki részt vehet. Itt a gyakorlatban sajátíthatják el,
mennyit jelent a haldoklónak, ha valaki végig mellette van, fogja a
kezét, megnyugtatja, hogy nincs egyedül. A kísérő részéről ez sok
türelmet igényel, ott kell ülni a haldokló mellett, csendben,
egyszerűen csak mellette lenni.
Ha megérkezik a haldokló családja, általában teljesen tanácstalanok: a
nők sírnak, a férfiak a torkukat köszörülik, és nyilvánvalóan az a
kérdés forog a fejükben, vajon meddig tart még a szenvedés. És vajon
hogyan megy majd tovább az élet, ha az illető meghalt? Így abból,
aminek szeretetteljes búcsúnak kellene lennie, kínos komplikáció válik.
A haldoklónak nem szabad elmennie, életben kell maradnia a családtagjai
miatt, akik nem tudnák elviselni az elvesztését. Ez nem más, mint
egoizmus és félelem, puszta félelem. Talán a haldoklót elengedni még
nehezebb, mint meghalni.
A haldokló spiritualitása
Az orvosi segítség mellett gyakran lebecsülik azt a támaszt, amelyre
lelkileg van szüksége a haldoklónak. Az illetőnek általában nehezére
esik, hogy megbeszélje az elrendezendő ügyeket a hozzátartozóival, akik
nem könnyen vonódnak bele egy ilyen beszélgetésbe. De az is
előfordulhat, hogy maga a haldokló nem képes szabad utat engedi mások
előtt legmélyebb spirituális vonásainak.
Természetesen vannak olyan kapcsolatok, amelyekben magától értetődő a
közös ima vagy a beszélgetés a haldokló túlvilágról alkotott hitéről, a
kozmikus egészről alkotott elképzeléseiről. Feltehetőleg minden
emberben ott él valamilyen módon az egyedi spiritualitás, a
végtelennel, a transzcendenssel alkotott kapcsolat.
Az élet ajándék, és minden gyerek a teremtés eredménye. Mindenki egyedi
és értékes pusztán a léte folytán. A haldoklónak a saját életével kell
kibékülnie, és önmagát egyedinek és jónak elfogadnia ahhoz, hogy
békében mehessen el.
Az utolsó dolgok elrendezése
Hogy valaki valóban békében tudjon elmenni, ahhoz arra van szüksége,
hogy megnyugtatóan elrendezze a számára fontos emberek, állatok,
tárgyak halála utáni sorsát. Emellett a temetésről való gondoskodás is
fontos lehet. A legtöbb ember számára viszont nem fontos, mi lesz a
hagyatékával a halála után, ez gyakran nehéz helyzetbe hozza a
hozzátartozókat. Hasznos lehet a meggondoltan megalkotott végrendelet,
ez előnyben részesül a törvényi előírásokkal szemben.
|
|