A neurotechnológia legmodernebb alkotásainak tekinthetjük a „holosync”-kazettákat, amelyeket William Harris amerikai kutató és zenész fejlesztett ki. A kazetták olyan ...

A neurotechnológia legmodernebb alkotásainak tekinthetjük a „holosync”-kazettákat, amelyeket William Harris amerikai kutató és zenész fejlesztett ki. A kazetták olyan tudatállapotot képesek előidézni, amely különben csak mély meditáció közben jön létre.

A kazetták használata igen egyszerű: Lehetőleg mindennap fejhallgatón keresztül meg kell hallgatni őket, közben pedig légzésünkre és egy mantrára kell irányítani figyelmünket. A kazettahallgatás napi 30 percig tart. A hanghordozón lágy zene és eső hangja hallható. Ezek azonban pusztán akusztikai álcázásként szolgálnak, hogy a gyakorló halljon valamit. A kazetták valódi funkciója arra serkenteni az agyat, hogy olyan hullámmintájú jeleket állítson elő, mint a mély meditáció állapotában.

Minden meditációs hagyomány abból indul ki, hogy az egész univerzum egyetlen, mindent átfogó energiából áll. Mivel ez az energia tökéletes és minden forrása, nem kell törekednünk semmire és nincs is mitől félnünk; ennek az univerzális erőnek a lényege a szeretet, a béke és a harmónia, valamint a tökéletesség. A különlét, az elválasztottság, a dualitás érzését - amely minden boldogtalanság forrása - csupán az emberi tudat hozza létre, fizikai szinten pedig agyunk struktúrájában fejeződik ki.

A tény, hogy agyunk egy jobb és egy bal féltekéből tevődik össze, nem pusztán a természet szeszélye vagy véletlen. Inkább azt mondhatnánk, hogy e felépítésben lejátszódik létezésünk egész drámája: noha mindkét féltekénk tökéletes harmóniában képes lenne együttműködni, a legtöbb embernél nincs egyensúlyban. Minél inkább ez a helyzet, annál inkább feszültséggel telinek érzékeljük a világot. Ez egyúttal viselkedési zavarokhoz, erőszakhoz, depresszióhoz és szenvedélybetegségekhez vezet.

A modern agykutatás bebizonyította, hogy a hosszú időn át rendszeresen gyakorolt meditációval képesek vagyunk kiegyensúlyozni a két agyfélteke működését. E szinkronicitást EEG-vizsgálatokkal lehet igazolni. Négy agyhullámot ismerünk:

A béta-hullámok a normális ébrenléti állapotra jellemzők, ilyenkor agyunk nagyon „lateralizált”, azaz valamelyik félteke dominánsabban működik. Ebben az állapotban általában boldogtalannak érezzük magunkat. Ha mindkét agyfélteke kezd összehangoltabban működni, az agyhullámok alfa-tartományba kerülnek. Ennek hatására álmossá válunk, illetve enyhe meditatív állapotba kerülünk, de jellemző erre az állapotra a fokozott percepció is. Ha a kiegyenlítődés fokozódik, eljutunk a téta-hullámok tartományába. Ez a mély álom és a mély meditatív állapot hulláma, ami egyúttal jellemző a fokozott kreativitásra is.

Az agy elhagyása és a kozmosz megpillantása más szemmel
Végül, ha a kiegyenlítődés tovább folytatódik, eljutunk a delta-hullámokhoz. Normális esetben ez a mély, álom nélküli alvás állapotának felel meg, ha pedig a tudatot sikerül éberen tartani, a legmélyebb meditatív állapot jön létre. Végül pedig, amikor a két agyfélteke teljesen kiegyenlítődik, elérjük a transzcendentális állapotot, amelyben megtapasztalhatjuk az univerzum egységét.

Noha ez az állapot igen üdvös, a legtöbb ember - ha egyáltalán eljut idáig - csak igen rövid ideig képes benne megmaradni. Agyunk hajlamos gyorsan visszaesni az alacsony szintű kiegyenlítettség állapotába. Hogy mindez miért van így, arra David Bohm, Karl Pribram és Stanislav Grof zseniális magyarázattal szolgálnak: Az általunk megtapasztalt univerzum nem más, mint egy hologram, azaz egy háromdimenziós kép, amit hitrendszereink hoznak létre. A holografikus modell alapján működő agy, amelynek alapja az elkülönültség, gyorsan visszatér a deszinkronizáltság állapotába, hogy az általa létrehozott alkotást ne veszélyeztesse.

Egyetlen kiút van e modellből: az agyat arra kell késztetnünk, hogy az univerzumról új modellt állítson elő, tehát hogy programját alapvetően változtassa meg. A spirituális technikák, mint a pozitív gondolkodás, az ima, az agykontroll e célt tűzték ki maguk elé, de közülük mégis a meditáció tűnik a leghatékonyabbnak - mert segítségével elérhető a delta-tartomány.

Sajnos kb. 15 éven keresztül napi 5-6 órás rendszeres gyakorlással érhető csak el ez a képesség. Legtöbbünk nem képes vagy nem hajlandó ennyit áldozni e célra. A neurotechnológiai pont ezen a nehézségen képes átsegíteni az emberiséget. Bill Harris 19 éves kora óta rendszeresen, napi 1-2 órát meditált és mégis elégedetlen volt az eredménnyel.

Portland városában született és nevelkedett, a bostoni Berkeley College of Music-on végezte tanulmányait és jazz-zenészként kereste kenyerét. Ezzel egy időben neurobiológiát kezdett tanulni és agykutatással foglalkozott, majd egy ideig NLP-oktatóként dolgozott. Emellett elmondása szerint minden tudattágító technikát és módszert kipróbált.

A Portlandi Egyetemen végzett munkája során érdeklődni kezdett a holisztikus gondolkodás és az agyhullámok befolyásolása iránt. Ellátogatott a hangmérnöki stúdióba, kölcsönkért néhány műszaki berendezést és hangkazetták készítésébe kezdett. 1985 és 1989 között szellemi állapotában igen szélsőséges változásokra figyelt fel. Úgy érezte, egyre okosabb, nyugodtabb, és meditáció közben olyan tapasztalatokra tett szert, amelyekről eddig csak olvasott, amelyeket azonban korábban soha nem tudott átélni.

Fontos azonban leszögezni, hogy a Holosync lényege nem az agyhullámok közvetlen befolyásolása, és nem is egy újfajta „subliminal-technológia” (erről később bővebben), hanem a hangfrekvenciák méretével való munka.

1973-ban a „Scientific American” nevű folyóiratban Gerald Oster tollából megjelent egy értekezés az érzékelésről: Ha mindkét fülünk kissé eltérő frekvenciájú két hangot hall, agyunk egy harmadik, ún. „fantomhangot” hoz létre. Eközben az agyhullámok rezonálnak ezzel a fantomhanggal. Harris tehát nem felfedezte e jelenséget, hanem levonta az elméleti felfedezés gyakorlati következtetését. Szándéka nem az volt, hogy az emberek ellazuljanak és egy jót pihenjenek. Ennél sokkal magasabbra tört, mélyebb változásokat akart létrehozni az agyban, és ehhez a fentiekben leírt jelenség adta kezébe a kulcsot. De vajon a fantomhangok hogyan képesek agyunkra ilyen jelentős hatást gyakorolni?

A magasabb rendbe menekülő rendszerek
Ilya Prigogine és az általa leírt „disszipatív struktúrák” Bill Harrist továbbgondolkodásra késztették. Ezek a struktúrák nyitott rendszerek (mint az időjárás, a forgalom, egy cég vagy az emberek), amelyek azáltal növekszenek, hogy környezetükből energiát és anyagot vesznek fel és entrópiát („rendezetlenséget”) adnak le környezetüknek. Azonban minden rendszernek van felső határa. Ha a környezetből túlzottan nagy a beáramlás, káosz kezd kialakulni. Ha a környezeti beáramlás folytatódik, a káosz olyan mértékűvé válik, hogy a legcsekélyebb apróság is az egész rendszer összeomlásához vezethet (mint a híres utolsó csepp, amitől a hordó túlcsordul). Az igazság e pillanata egyben válaszút is: a rendszer vagy megsemmisül, vagy spontán módon újraszerveződik egy magasabb szinten, ahogyan Prigogine megfogalmazta: „a rendszer magasabb szintű rendbe menekül”.

Az emberi agy szintén ilyen disszipatív struktúra. Mindnyájan csodálatos mennyiségű ötletet és eseményt képesek vagyunk feldolgozni anélkül, hogy kibillennénk egyensúlyunkból. Azonban mindenkinél van egy kritikus pont, amelyet elérve úgy érzi, hogy összecsapnak a feje fölött a hullámok. E ponton mentális rendszerünk összeomlik, kialakul a káosz, mert e mentális rendszerrel azonosítjuk magunkat. Ezután azonban - hacsak nem fordulunk magunk ellen - éppen ebből a káoszból, amelytől annyira rettegünk, csodálatos módon kialakul az észlelés új, magasabb rendje. A káosz tehát nem az ellentétje, hanem előfeltétele a növekedésnek, a fejlődésnek.

Harris szerint a Holosync Prigogine elméletének gyakorlati alkalmazása: „Azáltal, hogy két különböző frekvencia segítségével kialakítjuk az agyban a fantomhangot, ellenőrzött körülmények között hullámzásokat, fluktuációkat gerjesztünk az agyban, amelyek kis mértékben meghaladják azt a szintet, amit agyunk még éppen kezelni tud. A következmény: káosz és az abból szerveződő magasabb szintű rend. Amint e szinten agyunk újra „berendezkedett”, ismét stimuláljuk: két valamivel alacsonyabb frekvenciájú hanggal. Ez így megy tovább egyre alacsonyabb frekvenciákkal. A Holosync nem egyszerű kazettakészlet, amelyet újra és újra meghallgathatunk, hanem dinamikus, egyénre szabott program, amelyet a technika jelenlegi állása szerint kb. 10 évig használhatunk.”

Az egyénre szabottság legjellegzetesebb részét képezik a „Silent Subliminals”-nek nevezett affirmációk (= megerősítések), amelyeket a páciens maga választ ki. Bill Harris azt tapasztalta, hogy a hagyományos affirmációk nem hatékonyak. Az új rendszer kifejlesztője Bud Lowery. Az ő találmánya, hogy az affirmációk nem a hallás szintje alattiak, ehelyett rendkívül magas frekvencián rögzítik őket, így sokkal hatásosabbak.

Harris azonban hangsúlyozza, hogy ezek a megerősítések a Holosync rendszer sikerének mindössze 15-20%-át teszik ki. „Ha csupán affirmációkkal alapvetően meg lehetne változtatni a dolgokat, mindnyájan milliárdosok lennénk. Sajnos nem ilyen egyszerű a dolog. A lényeg a frekvenciákban keresendő, ezek ugyanis a verbális alatti szinten fejtik ki hatásukat.”

„Elfogadom végre, hogy ember vagyok”
A pszichológiai „merülés” - anélkül, hogy napi hat órán át meditálni kellene hozzá - a Holosync módszer rendkívüli előnye. Manapság, amikor az „ezoterikus piacon” annyi fényt, örömöt, ellazulást stb. kínálnak, a Holosync kihívás elé állítja a felhasználót: szembesülnie kell a lénye mélyén lakó káosszal, lénye sötét oldalával. Ezen az úton újra és újra démonokkal találkozunk, saját árnyékunkkal. Szembesülnünk kell azzal, amit álarcunk rejt.

- vörös -
(Természetgyógyász Magazin Online, 2004. március)